Színház átalakulóban: Castorf, Jelinek és az eredetiség keresése!

Színház átalakulóban: Castorf, Jelinek és az eredetiség keresése!

Sok minden történik színházi életünkben, és nem csak Bécsben. A „Wozzeck” előadását a közelmúltban Berlinben folytatták, 14 év után Christian Thielemann vezényletével. Hatalmas puccs, amely fellázítja az érzelmeket. Ugyanakkor Aix-en-Provence a „Salome” és a „Butterfly” sikereit ünnepli. mi lesz ezután? A „Turandot” produkciója Frankfurtban várható, Hamburgban pedig izgalmas projektek készülnek. Kérdés azonban, hogy a német nyelvű színház milyen irányba fejlődik.

Az utóbbi időben felerősödtek a jelenlegi színházi tájat kritikus hangok. A német nyelvű színház a posztdramatikus alapító generáció sok gyenge utánzójával áll szemben. Olyan figurákról van szó, mint Frank Castorf, Elfriede Jelinek és Christoph Schlingensief, akik elkerülhetetlenül szóba kerülnek. Az 1951-ben Kelet-Berlinben született Castorfot mestersége mesterének tartják, aki tudja, hogyan kell tudatosan megtervezni színházát. 1992 és 2015 között a Rosa-Luxemburg-Platz Volksbühne művészeti vezetőjeként dolgozott, és szorosan kapcsolódik a posztdramatikus színházi mozgalomhoz.

Harc az eredetiségért

A fiatal rendezőknek manapság nincs könnyű dolguk. A figyelemért folytatott küzdelem továbbra is napirend a kötelezettségvállalások biztosításához. A színházi vezetők és a funkciók szekciója feltétlen eredetiséget követel. Ez izgalmasan hangzik, de nem mindig könnyű megvalósítani. Ha visszatekintünk a berlini Schaubühne „óriáskorszakába”, amelyben olyan rendezők, mint Peter Stein, Klaus Michael Grüber és Luc Bondy ragadták meg a közönséget, azt mutatja, hogy egykor sokkal több együttes munkát és házspecifikus aláírást ünnepeltek.

Érdekes módon a transzformátorok néven ismert nagyszerű színészek iránt kevésbé van kereslet, mint néhány évtizeddel ezelőtt. Ráadásul a beszédkultúrát katasztrofálisnak tartják. Az akusztikai érthetetlenség és a zavaró zajok példájaként egy éjszakai „bûnjelenetet” hoztak fel – ez a probléma nemcsak a krimisorozatot érinti, hanem számos színházi produkciót is.

A posztdramatikus színház és kihívásai

A posztdramatikus színház, amely az 1980-as évektől előadásokhoz kötődő formaként honosodott meg, egyértelmű eltérést jelent a hagyományos beszélt színháztól. A kifejezést Hans-Thies Lehmann alkotta meg 1999-ben, és azt mutatja be, hogy a társadalmi kérdések és a posztmodern filozófiai diskurzusok hogyan épülnek be a produkciókba. Ami különösen érdekes, az a dokumentum-esztétika új irányzata és a különféle diskurzusok integrálása, a mindennapi élettől a speciális témákig.

Az elmúlt években a kortárs drámában visszatértek a realista esztétikához, amelyet „poszt-posztdramatikus színháznak” neveznek. Az ilyen fejlemények azt mutatják, hogy a realizmus felé fordulást nem visszalépésként, hanem inkább a színház új változataként kell felfogni.

A színházi alkotók kihívásai sokrétűek: folyamatosan újra kell találniuk magukat ahhoz, hogy a mai kor kontextusában is relevánsak maradjanak. De hogyan nyilvánul meg ez a relevanciara törekvés a gyakorlatban? Ez még várat magára, de egy dolog biztos: a színház izgalmas játéktér marad az elkövetkező években is.